Az írást egy vívókolléga osztotta meg még január végén, s habár tudtam, rendkívüli anyag vált közkinccsé, a téma mégis váratott magára mostanáig. Tervezem, hogy a teljes cikksorozatot közlöm (3 részből álló folytatásos cikk), mely a Herkules nevű folyóiratban jelent meg 1884 augusztusában. A mostani bejegyzésem az első cikkről "elemzéséről" fog szólni.
Elöljáróban annyit mondanék el, hogy szakmailag egy nagyon értékes írásnak tartom, főleg azon részeit, melyek a gyakorlatok leírásáról szólnak, de a felvezető szövegben találtam egy két kérdéses dolgot. Rögtön az első oldal megítélésem szerint meglehetősen ellentmondásos állításokat tartalmaz.
Először is az író megkülönböztet tesz "verekedés" és "botvívás" közt, melyek közt két különbséget említ: a botvívás során nem csupán az ellenfél megsebzésére törekszünk, de támadásainkat mindig úgy hajtjuk végre, hogy közben magunk is fedezve legyünk (ami valóban praktikus) és azt, hogy a botvívás során ellenfelünket nem tesszük harcképtelenné, hanem csak védekezésre és visszahúzódásra késztetjük. Ez értelmezésem szerint egyfajta "lovagias szabály", mely értelmében ha valakit megtámadnak és bottal kényszerül védenie magát, azt a szabály értelmében csak addig tegye, amíg a saját (és társai) testi épsége biztosítva nincs és ne verje félholtra a támadót. Ez utóbbi véleményem szerint kevésbé praktikus, hiszen amíg az ellenfél nincs harcképtelenné téve, addig ismételten támadásokat tud intézni. De ez csak személyes vélemény, lépjünk túl rajta.
Kétes értékű megállapítás, hogy a bot csak állattal szemben lehet hatásos fegyver, emberek megtámadására, illetve támadások elhárítására komolyabb fegyverek szükségesek. Itt felmerül a kérdés, hogy milyen eszközről van szó? Láthatjuk, hogy Nyugat-Európában a sétapálcával való vívást, mint önvédelmi rendszert oktatják, míg idehaza a botok, ólmos botok, buzogányok és fokosok a vidéki lakosság mindennapjaihoz még hozzátartoznak. Később megemlíti, hogy a bot ellen eredményesen fel lehet venni a harcot "zsebbuzogánnyal", "öklöző gyűrűvel", de pusztakézzel is.
A soron következő érdekes megállapítás, hogy a különböző nemzetek fiai (angol, francia) " komoly esetekben" eldobják botjaikat és puszta kézzel próbálják a konfliktust kezelni. Hogy a cikk írója mit gondol komoly esetnek és mit nem, illetve, hogy ezen értesüléseit honnan szerezte - azt nem tudhatom. Annyi biztos, hogy a 19. század második felében még fellelhető volt a botvívás mindkét országban, elég csak arra gondolni, hogy a pálcahordás divatja miatt egyre nagyobb teret nyert az úrias sétapálca vívás.
"...A husánggal való vívás korábban vezető sport volt, de népszerűségben lassan megelőzte a vívóbot (sétapálca) és 1800 után egyre ritkábban tűnik fel. A Tudor-korszaktól a 18. századig a bot és a husáng a hosszúkard és az egykezes kard oktatására szolgált..."
Hagyományos Brit Vidéki Sportok Enciklopédiája (2005) - P. 88, Encyclopedia of Traditional British Rural Sports (2005) edited by Tony Collins, John Martin, Wray Vamplew
Vagy elég csak a francia Canne de Combatra gondolni, mely ekkortájt élte virágkorát.
A szerző már rögtön az elején közöl két fegyvertörténeti érdekességet: a botvívók a túl közel kerülő ellenfelet átkarolják botjukkal deréktájt és megpróbálják feldönteni. A másik érdekesség, hogy ugyanezen technika a hegyvidékek lakóinál (különösen az oláhoknál) is megtalálható, ahol a balta fokát vagy élét is az ellenfél derekába vésték.
Alább szintén kitér arra, hogy itt olyan botról van szó, mellyel csak akkor lehet eredményesen önvédelmet folytatni, ha a botot viselő különösen gyakorlott ebben a mesterségben, vagy az ellenfele különösen gyakorlatlan. Ugyancsak itt megjegyzi, hogy egyéb eszközökkel (buzogánytól az asztallábig) könnyebb valakit leteríteni, mint bottal. Ismételten felmerül a kérdés: milyen eszközről van szó?
A következő oldalon tovább folytatódik >a botvívás nem alkalmas az önvédelemre (kivéve 2-3 bottal támadó "verekedő", vagy egy falunyi kutya ellen)< gondolatmenet, de olvashatunk arról is, hogy a botforgatás a botvívás alapja. Ez utóbbi a barantában is így van. Ahogy az is közös, hogy a gyakorlatokat mindkét kézzel felváltva gyakoroljuk. Kicsivel lejjebb végre megkapjuk a bot viszonylag pontos paramétereit: hossza a földtől a használó szájáig terjed, 3-5 cm vastag és fenyőből, vörös fenyőből, vagy akácból készül. A fenyőből készült botoknál érthető a fentebb említett "önvédelemre nem alkalmazható" gondolatmenet, hiszen könnyen törik, nem lehet vele akkorát ütni, de a vörös fenyő és az akác nem tűnik használhatatlannak erre a célra. A cikk írója megemlíti, hogy vívni a könnyebb botokkal érdemes, forgatni pedig a nehezebbekkel (így valóban igazolódik a korábbi állítás...).
A szerző a kar és a láb külön iskolázását írja kívánatosnak, mely szintén közös a barantában alkalmazott felkészítési rendszerrel. Külön kiemelném, mint érdekesség, hogy a bot feldobását és elkapását is ajánlja előgyakorlatként, valamint a láb iskolázásánál a szökkenéseket, fordulatokat és felugrásos fordulatokat (amiért a barantát olyan sokan szokták ostorozni, mert nem "harcszerű" - akármit is jelentsen ez). Ha ezek a gyakorlatok mennek, akkor a láb és a kargyakorlatokat össze kell kötni.
A harmadik oldalon a barantában is alkalmazott gyakorlatok olvashatóak. Az elsőt és másodikat bemelegítő gyakorlatként alkalmazzuk edzéseinken, a harmadik a somogyi előre-vissza forgatást, míg a negyedik a pásztorjelzés nevű forgatást írja le. Olvashatunk a forgatások védekező szerepéről, mely egybevág Martin György "Magyar tánctípusok és táncdialektusok" (1970) című könyvében leírtakkal, miszerint: "A forgatásmód elhárító jellegű, mely a testtől kifelé, elfelé csapja az irányába mért ütéseket. (...) Az eszköz test mögötti forgatása, egyik kézből a másikba való átadása adatközlőink szerint a test hátsó részének védő mozdulata."
A negyedik pont végén és az ötödik pontban rendkívül érdekes gyakorlatokat ír le a szerző. A botforgatásokkal való küzdelem helyzeteit részletezi, melyben a védelmi- és támadási körzések megfelelő alkalmazása adja a támadásokat és védéseket. Rövid, de szakmailag annál értékesebb megjegyzés az, miszerint a forgatás íve egy forgatási ütemen belül is változtatható, sőt, az egyes forgatási íveket nem is szükséges teljesen bejárni, hanem "fél körív" után ismét támadhatunk, vagy védhetünk.
A hatodik pontban a vízszintes forgatást tárgyalja, mely a Göcsej-formagyakorlatból lehet ismerős a barantások számára. Végezetül a fokozatosság betartására és a védőfelszerelés meglétére hívja fel a figyelmet a kedves szerző.
