„… a nevelés, az oktatás, a képzés alapvető célja … a személyiségfejlesztés … A pedagógus (ható egyén) az egész személyiségével hat a gyermek (másik ember) egész személyiségére.”
Az itt leírt tankönyvi szöveg szerint a puszta jelenlétünkkel, a megjelenésünkkel, a viselt dolgainkkal hatással vagyunk a környezetünkre, még akkor is tanulunk-tanítunk, ha nem akarunk. Éppen ezért minden baranta csapat számára fontos kell, hogy legyen a rendszeres megjelenés és annak minősége, mert nem mindegy, hogy az őket néző, figyelő emberekben milyen folyamatokat indítanak el, milyen gondolatok ébresztenek fel bennük. A baranta mozgalom már sokszor bizonyította, hogy nagy hatással van az emberekre, egyéni előrehaladásukban legtöbbször segítőként van jelen.
Augusztus utolsó hétvégéjén részt vettem másodmagammal a Volán Zrt. családi napján, ahova az ország minden területéről érkeztek a cég dolgozói családjaikkal. Sok más esemény mellett mi barantásként tartottunk egy egész napos ostor foglalkozást a rendezvényen résztvevő mintegy 3000 embernek.
Az ostor ezúttal is bebizonyította különleges voltát. Templomi harangok hangjára megnyíltak a lelkek és olyan érzésekkel árasztottak el minket, és a körülöttünk lévőket, amelyeket hétköznapjaikban ritkán élnek meg az emberek. Volt fiatal kíváncsi érdeklődő gyermek és felnőtt, aki soha életében nem látott még ostort és minden áron szerette volna megtanulni használatát. Azok az őszinte csillogó szemek, mikor először szólal meg az ember kezében az ostor... Az a vágyakozással teli pillanat, amikor kézben lévő ostorral még nem tudja mit tegyen, de egy perc múlva már mindent tud, amire szüksége van és ő erre vár, ezt akarja és ebben a pillanatban nincs lehetetlen... Erőtől duzzadó fiatal, aki nagyapjától megtanulta az ostor használatot és most lehetősége nyílt megmutatni a többieknek, hogy ő mit is tud… mire képes... ezt csinálja valaki őutána. Volt idős ember, aki már szinte révületben nyúlt hozzá a karikás ostorhoz, percekig nézegette, nyalogatta szája szélét, majd megpróbálta. És szólt… Újra szólt az ő gyerekkorának csodaeszköze, amivel a Mátra aljába vitte ki a család két tehenét legelni 5 évesen, amivel lovászként, sőt (!) csikósként kezdte 18 évesen az életet. Ilyen ostora van őneki is, otthon... valahol meg van még, csak meg kell keresni… Néha, még az ostor is meg van otthon, csak aki használni tudja, az nincsen már... az hiányzik…
Hát az unoka? Várjunk! Csak egy pillanat... itt jönnek a nagymamával, az édesanyával... Lehetne még egyszer cserdíteni, csak egyet?…
Emberek gyűlnek össze Szegedről, Nógrádból, a Dunántúlról és nézik, hallgatják ahogyan egy barantás legény fegyverkabátban, mosolyogva, könnyedén játszik a karikás ostorral. Beszélgetnek egymással, családtagjaikkal, új vágyakat fogalmaznak meg. Az idősebbek fogadkoznak most már előkeresik azt a régi ostort otthon. Fiatal gyermekek, addig rágják szüleik fülét, amíg meg nem kapják az ígéretet az új „játékszerre”.
Egy pillanat, ennyi elegendő, hogy megszólaljon az ostor, hogy kialakuljon az emberben egy belső változásra való igény. Meg kéne tanulni valamit, valami újat. Karácsony Sándor filozófiája szerint: „Senkinek se tudok megtanítani semmit. Csupán felkelthetem az érdeklődését iránta.” Valamint a saját tapasztalatokkal a tanulás útját és idejét rövidíthetem le. Azaz a minta adás, a példa mutatás formálja a körülöttünk lévőknek - ezzel kell élni barantásként nap mint nap. Azzal vagyunk a körülöttünk lévő emberek egyik legnagyobb segítségére, ha valódi értékeket tudunk felmutatni, amikhez ők is kötődnek, kötődhetnek és ha elsajátítjuk az ezekhez az értékekhez (melyek számunkra is fontosak) szükséges képességeket.
A családi napon részt vevő embereknek az ostor segítségével nyílt lehetőségük arra, hogy valódi érzéseket éljenek meg, habár nem tudták, de erre volt a legnagyobb szükségük. Azaz az ember valóban test-szellem-lélek egysége, hiszen ebben az esetben a fizikai cselekvés agyi folyamatokat váltott ki és lelki feltöltődéshez vezetett.
Falatovics Ádám
Budapest, 2016.09.03.
