Tegnap beszéltem egy vívó ismerősömmel és egyebek mellett szót ejtett az általa "új hullámos"-nak nevezett vívóiskolákról. Ezek alatt azokat az iskolákat értette, melyek a XX. század második felében születtek és nem valamely történelmi iskola rekonstrukciója. Ilyen a baranta is. Felvetődött benne a kérdés: miért kell újra elnevezni a dolgokat? Miért kell olyan mozdulatokat alkalmazni, melyek léte az egyes történelmi iskolákban nem igazolható? Szavaival élve: miért kell feltalálni a spanyol viaszt?

Ahhoz, hogy kimerítő választ tudjak adni, vissza kell utaznunk pár évet. A baranta a kétezres évek elején vált igazán ismertté. Megjelenésekor nagyon sok visszajelzés érkezett harcművészek és érdeklődő laikusok részéről. Ezek közül a három legáltalánosabb a következő volt: az érdeklődő, a kétkedő és a tagadó. Az érdeklődők általában pozitívan viszonyultak ahhoz, hogy megjelent egy magyar harcművészet. A kétkedők az információhiányt emlegették a barantával kapcsolatban. A tagadók azt állították, hogy magyar harci kultúra nincs, nem is volt és ennek kutatása felesleges. A baranta pedig csak koholmány lehet.

aranyat érő szavak egy fórumról:
"Engem nem erdekel, hogy hol talaltak ki a dolgot, csak hiteles legyen. A bevallottan magyar hagyomanyokat kicsit ketkedve kezeltem. Ha mondjuk ezer even keresztul (OK, legyen csak otszaz) magyar hm-i iskolak folyamatosann fennaltak volna, akkor szamomra az hiteles lenne. Hogy belebujik valaki egy borszerkoba, amire a torteneszek 70%-a azt mondja hogy nem hiteles, nem ilyen ruhaban jartak a magyarok 1000 eve, ennek ellenere az illeto megis hitelesnek tekinti a ruhazatat, az mar tobb mint gaz.

Ennel sokkal nehezebben rekonstrualhato egy hm, aminek 1000 eve nem volt folytatasa."

Azóta eltelt 10-15 év és egyre többen foglalkoznak magyar harci testkultúrával. A világ azonban nem sokat változott, mert mind a rekonstrukciót végzők részéről, mind katonai hagyományőrzők részéről rendszeresen éri kritika a barantát hasonló okból kifolyólag. A kritikák nagy része pedig abból fakad, hogy fogalmuk sincs, mi a baranta. Ez jórészt nem az ő hibájuk, hiszen még rendkívül kevés publikációval rendelkezünk, azonban rámutat arra, hogy mennyire egy dimenzióban gondolkodik a harcművészetekkel foglalkozók jelentős része. Visszakanyarodva hát a gondolatmenet elejére: egy rekonstrukcióval foglalkozó ismerősöm megkérdezte, hogy miért nem alkalmazzuk egy az egyben a már meglévő történelmi szablyavívó iskolák valamelyikét?

A kérdés szemléletbeli különbségre hívja fel a figyelmet - amit ha nem tisztázunk, soha nem jöhet létre a hőn áhított megértés. Azok, akik rekonstrukciót végeznek egy meglévő rendszert választanak ki, melyet pontosan úgy kívánnak föleleveníteni, ahogy azt régen is tették. A rendszerből (a lehetőségekhez mérten) nem kívánnak elvenni és semmiképpen nem adnak hozzá új elemeket. A korszaki hagyományőrzőkkel ugyanez a "probléma" - az adott korszak eszközeivel és eljárásaival kívánnak csak foglalkozni, mozgásfejlesztésről, újrarendszerezésről szó sem lehet. Ez a partikuláris hagyományszemlélet következménye, mely a történelem folyamatát egymástól elkülöníthető korszakokra bontja és az egyes korszakokat külön vizsgálja. 

A baranta filozófiájában ezzel szemben evolucionista hagyományszemlélet tükröződik. Mi a történelmet egy folyamatnak tekintjük, melynek a végén mi magunk állunk. A baranta célja nem egy korszak fölelevenítése, hanem a történelmi folyamat során felgyülemlő tudás összegzése és rendszerbe foglalása. Éppen ezért hiába vannak történelmi, népi és modern ismereteink például a szablyavívás esetében, mi nem tehetjük meg, hogy csak az Arlow-i hagyományt követjük, a többit pedig figyelmen kívül hagyjuk. Sok esetben ezek a fennmaradt tudásanyagok töredékesek és önmagukban nem alkotnak rendszert. De a meglévő rendszereket ha egymás mellé tennénk sem alkotnának koherens egészt. 

Azt se felejtsük el, hogy ezek az ismeretanyagok minden esetben a saját korukra voltak aktualizálva. Akkor, abban a közegben kellett, hogy megállják a helyüket. Akik kiemelnek egy korszakot/rendszert sokszor hajlamosak azt túlértékelni és a többi felé helyezni (tisztelet a kivételnek!), miközben elfelejtik azt, hogy korábban ezek a rendszerek nem törekedtek egyetemes tudás összegyűjtésére. Példának okáért egy arisztokratának nem kellett tudnia belső körös technikákat alkalmaznia, sőt, az ellenfél szemének kitolása kifejezetten lovagiatlan cselekedetnek számított volna. A sportvívás kontextusából kiemelve teljesen használhatatlan lenne egy huszárroham során és ugyanígy valószínűleg egy végvári vitéz is bajban lenne egy huszadik századi vívóversenyen. A baranta azonban XXI. századi harcművészet, melynek a jelen kor körülményei közt kell megállnia a helyét és mindezen tudásanyagokat kell felhasználnia ehhez.

Egy másik vívó kérdezte: Ha ennyi mindennel foglalkoztok, akkor igazán nem is értetek semmihez, ugye? Nos, analizáló módszerrel (t.i. hogy külön megtanulom a végvári szablyavívás fellelhető elemeit, külön a huszár szablyavívást, külön a különböző vívóiskolák rendszereit, külön a botvívó elemeket, stb.) valóban nem jutnánk messzire. Azonban e helyett analógiás módszerrel próbáltuk a vívást összefüggéseiben vizsgálni. Mik a közös pontok mindegyik esetében? Van-e a különböző elemek közt szintezettség (egyszerűbbtől a bonyolultabb felé például), mi a különböző vívásmódok mögött meghúzódó gondolatiság? A vizsgálat után pedig megalkottunk egy rendszert, ami a lehető legtöbb elemet tartalmazza a fellelhető tudásból és amely rendelkezik a legtöbb rendszerre jellemző irányelvekkel.

Arra a kérdésre pedig, hogy miért alkottunk új szakzsargont, nagyon egyszerű a válasz. Mivel nem volt egységes a tudásanyag, nyilván a a hozzá tartozó szakzsargon se volt egységes. Mármint azokban az esetekben, ahol egyáltalán beszélhetünk szakzsargonról. Az olasz, francia vagy angol átvett szakszavak eleve nem jöhettek szóba egy olyan rendszernél, ami a magyar szablyavívást kívánta összegezni.

Egyébként azért is nehéz lett volna a szakkifejezések egy az egyben történő átvétele, mert az alapvető vívóállások se egyeztek különböző stílusoknál. Az alább néhány példát nézünk az ún. szekond állás variációira. Ezt sok helyütt "magyar állásnak" is nevezik. Az utolsó képen szintén "magyar állás" látható, de ez teljesen eltér az előzőektől. 

1. kép: A kard markolata váll magasságban, a hegy enyhén ejtve (hasra irányozva). A kar mérsékelten nyújtott, az elülső láb előre néz, a hátsó láb oldalra.

2. kép: A kard markolata váll magasságban, a hpenge mérsékelten döntve, a hegy csípőre irányozva, az elülső láb előre néz, a hátsó oldalra. A kar közel nyújtva.

3. kép: A markolat fej fölött, a hegy jelentősen beejtve, az ellenfél arcára/torkára mutat, az elülső láb előre néz, a hátsó 45°-ban előre. A kar enyhén hajlított helyzetű.

4. kép: A markolat váll magasságban, a penge jelentősen megdöntve, a hegy az ellenfél csípőjére mutat. Az elülső láb előre mutat, a hátsó láb oldalra (?), a súlypont enyhén hátra helyezett. A kar mérsékelten nyújtva.

5. kép: A markolat váll magasságban, a penge erősen döntve, a hegy a föld felé néz. Az elülső láb előre mutat, a hátsó oldalra, a súlypont erőteljesen hátra van helyezve. A kar erősen hajlított.

6. kép: A markolat fej magasságban, a penge enyhén döntve. A hegy az ellenfél mellkasára mutat.Az elülső láb előre, a hátsó pár fokkal tér el a teljes oldalhelyzettől. A bal oldali vívó súlypontja enyhén hátra van helyezve, a jobb oldali testsúlya nagyjából egyformán oszlik el a két lábon. A kar mérsékelten nyújtott. Érdekesség: A képen ugyan a vívók fegyvertelen keze hát mögött található, a képhez tartózó leírásban a fegyvertelen kéz zárt ököllel a mellkas elé kerül. 

7. kép: A markolat fejmagasságban, a penge nincs döntve, a hegy az ellenfél arcába mutat. Az elülső láb előre néz, a hátsó oldalra. A kar mérsékelten nyújtott. A súlypont középen (bal oldali vívó), vagy enyhén hátul (jobb oldali vívó).

8. kép: A markolat fej fölött, a hegy fölfelé mutat. Az elől lévő láb előre néz, a hátsó oldalra. A súlypont a két láb közt közel egyenlően oszlik meg. A kar mérsékelten nyújtott helyzetben van. Ez utóbbi állást csak érdekesség gyanánt hoztam ide - mert hogy ez is magyar állásként jelent meg egy francia vívókönyvben az 1800-as évek elején. Hogy valóban alkalmazták-e ezt az állást, nem tudom. Mindenesetre vannak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban.