Sok idő elteltével visszatértem az íráshoz. Úgy érzem, kellett ez a kis "pihenő", hogy összeszedjem a gondolataimat és ismét nagy lendülettel tudjam belevetni magam a blogolásba. Az elmúlt időszak igen eseménydús volt minden szempontból. 

Nem olyan rég zajlott le a Balassi-kupa, melyre bírói tisztségben szerettem volna eljutni. Szerettem volna, de a sors közbe szólt és balesetet szenvedtünk az oda úton. Egy szembe jövő autóban a vezető eszméletét vesztette a volánnál, átjött a mi sávunkba és elkerülhetetlen volt az ütközés.Az karambol előtt megpróbáltam letérni a szembe jövő kocsi elől, hogy ne frontális ütközés legyen a dologból, de az út mentén árok volt és tábla, így igen korlátolt volt a mozgásterem. Természetesen ezt nem volt időm ilyen alapossággal felmérni és mondhatná valaki, hogy ösztönösen döntenem. 

Amikor láttam, hogy a másik kocsi biztosan belénk fog jönni, már nem próbáltam tovább jobbra húzódni, hanem az utolsó pillanatban balra elrántottam a kormányt, vállaimat pedig felhúztam, amennyire csak tudtam, hogy védjem a fejem oldalról. Ezt az éles kanyart azért tettem, mert féltem, hogy a becsapódás miatt az árokba fogunk kikötni - így viszont keresztbe fordultunk az úttesten. De legalább az úttesten maradtunk, ha nem is sokon múlott. 

A másik autó lepattant rólunk és a mi sávunkban állt meg, az eredeti menetirányának teljesen háttal. Az ütközést követően az első dolog az volt, hogy párommal ellenőriztük egymást hogy nem történt-e komoly baj, majd kiszálltunk. Vagyis én csak próbáltam volna, mert az ajtó teljesen rám volt gyűrve és a vezetői oldalon nem lehetett kiszállni. Mire kikászálódtam az anyósülés felőli ajtón, párom már ki is szedte az ájult nőt a gépjárműből. Elképesztő lélekjelenléte volt. 

Ami miatt érdekes ez a történet, az az, hogy visszagondolva a történtekre párommal mindketten úgy cselekedtünk, ahogy azt lejátssza az ember fejben, ha ilyen dolog jut eszébe. Jó döntéseket hoztunk ösztönösen - vagy mégse ösztönösen? A magam részéről inkább azt gondolom, hogy a sok évi barantázás ilyen esetekben mutatkozik meg látványosan. 

 "Hát de mi köze van az autóvezetésnek ahhoz, hogy hogyan verekedtek botokkal?" - kérdezheti barantában kevésbé járatos barátunk.

A sport, ezen belül is a küzdősportok, vagy harcművészetek rengeteget adnak egy embernek, mind testileg, mind szellemileg, mind pedig lelkileg. De minél specializáltabb egy adott mozgásforma, a mindennapi életünk során annál kevesebbszer vesszük hasznát. Minél szerteágazóbb a mozgásforma és a felkészítési rendszer, annál több helyzetben mutatkoznak meg a sport/harcművészet gyakorlásának előnyei.

A baranta rendkívül sokrétű képzést nyújt. Nem csak fegyveres és pusztakezes eljárásokat gyakorolunk, de csoportos együttműködést, lóval való együttműködést, csoportirányítást. Ám ezen eljárások igazi próbája a váratlan helyzetekben való alkalmazás és a zavaró körülmények közti alkalmazás. A barantában ezért van az, hogy egy gyakorlatot elgyakorlunk sokszor lassan, még többször gyorsan, ezt követően pedig csűrjük-csavarjuk, nehezítjük, meghajtjuk és zavarjuk a végrehajtót. Mert a végső cél nem az adott technika szögre pontos, tökéletes végrehajtása, hanem a feladat bármilyen körülmények közti teljesítése.
Én ennek az eljárásnak a sikerének tudom be azt, hogy ebben a helyzetben a másodperc törtrésze alatt tudtam helyes döntést hozni és hogy párom az ütközést követően nem sokkot kapott, hanem hideg vérrel elindult kimenteni a balesetet okozó személyt a kocsijából. Egy szó, mint száz: aki barantázik, egy idő után egyszerűen nem tudja elkerülni, hogy rutint szerezzen az azonnali döntéshozatalban, illetve a váratlan helyzetek pillanatszerű megoldásában. Legyen az kardvívás, ellenséges erők rajtaütése egy menetoszlopon, vagy autóbaleset...