A vívás során elengedhetetlenül támadnunk kell, hogy ártalmatlanná tudjuk tenni ellenfelünket. Csak az kerülhet ki győztesen egy összecsapásból, aki tudja, hogy melyik pillanatban kell támadnia, mivel kell támadnia és azt milyen módon kell helyesen végrehajtani. Aki ezen ismereteknek nincs birtokában, csak véletlenül nyerheti meg az összecsapást. Támadni fegyveres harc során elsődlegesen (de nem kizárólag!) a fegyverünkkel tudunk, így jelen bejegyzés témája a fegyverrel történő támadási módok.

Az alapvető lábmunka megismerése után rátérhetünk a fegyverkezelés alapjaira. A szablya kialakításánál fogva alkalmas csapásra, vágásra, szúrásra, valamint a belharc során a keresztvas és markolat támadások végrehajtására. A csapás olyan támadási forma, mely során a fegyver lendületben van és a becsapódáskor a célfelülettel a merőlegeshez közelítő szöget zár be. Vágásnak nevezzük azt a technikát, mikor a fegyver érintkezik az ellenfél testével és azon a párhuzamoshoz közelítve elmozdítjuk a pengét (tolva, vagy húzva). Szúrásnak a fegyver hegyével végrehajtott toló jellegű támadást nevezzük. 

Ahogy a videón is látszik az egyszerű csapásnak is két változatát különböztetjük meg. Az ívelt csapás során a fegyver hegye egy képzeletbeli körívet (vagy annak egy részét) járja be és a legnagyobb lendülete a becsapódáskor van. Az egyenes csapás ezzel szemben alapállásból a legrövidebb úton törekszik elérni az ellenfél testét. Ebből adódóan gyorsabb lesz ugyan, de lényegesen kisebb az átütőereje. Míg az ívelt csapást az ellenfél közvetlen megsemmisítésén túl alkalmazhatjuk a védelem áttörésére vagy ellentámadásra, addig az egyenes csapás - a lendület hiánya miatt - csak közvetlen támadásra és támadás előkészítésre használható.

A csapások végrehajtása közti különbség leginkább a kéz mozgása közben figyelhető meg. Míg az ívelt csapásoknál a fegyvertartó kéz maga is köríven fut, addig az egyenes csapásnál jórészt csak előre mozdul (az egyenes ütéshez hasonlóan) és a fegyver gyorsításában nagy szerepe van a csukló szinte teljes előre billenésének. Az ívelt csapásoknál a csukló kevésbé fordul rá a csapásirányra, de itt is jelentős a csukló végső gyorsító szerepe.

Szabad küzdelem során az ívelt csapást akkor alkalmazzuk, ha az ellenfél védelmét át akarjuk törni, megfélemlítő erejű ütést akarunk ellenfelünkre mérni vagy ellentámadást hajtunk végre az ellenfél támadásába. Leginkább a támadó jellegű állásokból hajtjuk végre, mint a hátsó tartás és a fordított alapállás, de lehetséges védekező jellegű állásokból is lendítések segítségével. Az egyenes csapást ezzel szemben akkor alkalmazzuk, mikor védekező tartásból gyorsan kell betámadnunk az ellenfél védelmi réseibe. Ennek célja lehet közvetlen támadás (elsődlegesen a kézre, de mélységi támadás is lehetséges pl. a fejre), illetve kitűnő támadás előkészítő. Előkészíthetjük vele a figyelemelterelést, a cselvágást, vagy a közbevágást. 

A vágás során szintén a kardunk pengéjével sebezzük az ellenfelet, mégis teljesen más a támadás mechanikája. A végrehajtás távolságától és a támadó szándékától függően a célfelülettel való érintkezést követően a fegyvert vagy előrefelé toljuk, vagy visszafelé húzzuk, miközben erőhatást fejtünk ki a felületre közel merőlegesen is. A vágással gyakorlatilag metszést végzünk így átütő erőről gyakorlatilag nem beszélhetünk. Vágni olyan felületet tudunk, amit nem fed védőfelszerelés. 
Fontos megjegyezni, hogy önmagában nagyon ritkán használt technika, leginkább csak belső körös szituációkban fordul elő. 

A csapás és vágás együttes alkalmazása a csapóvágás. Ekkor, ahogy a videón is látható, csapást indítunk, ami a penge tüzével (középső harmad) éri el az ellenfelet, majd a becsapódást követően azonnal vágó mozdulattal szabadítjuk pengénket. Ez a mozdulat hasznos lehet, hiszen fegyverünk megakadhat az ellenfélben, de a vágás tovább is mélyítheti a már meglévő sebet. Ha a fegyverünk a gyengéjével (hegy felőli harmad) éri el az ellenfél testét, akkor toló vágással folytathatjuk a mozdulatot. 

A szúrás az egyik leghalálosabb támadási forma. Ugyan megállító ereje néhány esetben csekélyebb, mint a csapásé, de az általa okozott seb legtöbbször sokkal súlyosabb, mint a csapás, vagy vágás által okozott seb. Miközben a csapás kivitelezése önmagában lezár bizonyos irányokat, addig a szúrás védtelenül hagyja a támadót - ezért csak a legmegfelelőbb pillanatban végezhetjük azt. A szúrás után vagy belső körbe, vagy külső körre kell menekülnünk, esetleg azonnal visszavédenünk. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor kár szúrással próbálkoznunk, mert minden esetben együttes lesz az eredmény. A szúrást végezhetjük egyenes vonalon, vagy szögben. 

Az alábbi képen a barantában "nyolcküllős kerék" néven ismert ábrát láthatjuk.

A (képzeletbeli) kör középpontjának mindig az ellenfélen kell elhelyezkednie, ekkor tudjuk őt eredményesen támadni. Ez a középpont függőlegesen vándorolhat, de minden esetben az ellenfél testén vagy fegyverén helyezkedik el. 

A kör sugarai ("küllői") a csapásirányokat adják meg. Ha a középpontig vezetjük a csapást, akkor fél csapásról, ha az átmérő mentén az átellenes pontig, akkor teljes csapásról beszélünk. A körív mentén elhelyezkedő betűk az irányok neveit jelölik (óramutató járásával egyező irányba, felülről): Felső, Jobb Felső, Jobb Oldalsó, Jobb Alsó, Alsó, Bal Alsó, Bal Oldalsó, Bal Felső. A JF, JO, JA, BF, BO, BA irányoknál látható segédvonalak a lehetséges vágásirányokat jelölik. Az FSZ, KSZ, és ASZ betűkkel jelzett keresztek a körben a Felső Szúrásmagasság, Középső Szúrásmagasság és Alsó Szúrómagasság jelölései. 

A későbbiekben ezek végrehajtását külön-külön tárgyalni fogjuk. 

Természetesen a szablyával más módon is lehet támadni: fokélcsapással, kampócsapással, billentéssel/csavarással, orsó/kifordított csapással, kiemelt csapással, támadóvédéssel, markolatütéssel, keresztvasszúrással, kétkezes támadásokkal, stb. Ezek bemutatása is a bejegyzéssorozat részét fogják képezni.

”A magyar népnek nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni ázsiai bölcsőjében rejtező, eddigilé sehol ki nem fejtett, sehol érettségrenem virult sajátságit...”

Széchenyi István

Az alábbi sorok gr. Esterházy Miksa, Molnár Lajos - Athletikai gyakorlatok (1879) című könyvéből származnak.

"3. Gerelydobás

A gerelydobás a continensen alig divik másutt, mint hazánkban, de most egészen más módon, mint ahogy hajdan gyakorolták. A gerelydobás feladata, hogy a kar olyan preczizirozott biztossággal képződjék ki, miszerint egy kisebb térfogatú testet egész biztossággal el tudjunk találni, ami mindenesetre nagy gyakorlottságot, pontosságot és biztos karokat igényel. A gerely hossza 5-6 l. között változik, vastagsága rendesen egy hüvelyk. A célpontot egy állványra mozoghatólag erősített emberfő képzi, melyet a dobott ruddal el kell találni; a rud vége vaskarikákkal van ellátva, miáltal súlya nehezedvén, a dobás és czélozás is több erőt igényel. 

Jó dobás 25 l. középszerű dobás 15-20 l.

A dobó a célponttal szemben áll, kezdetben csekélyebb azután fokozatosan nagyobb és nagyobb távolságban; biztos állásba helyezkedik, és pedig egészen oldallal; amelyik kézzel dobunk, ugyanazon lábbal vissza kell lépnünk. A rud vízszintesen tartatik, és pedig ugy, hogy az u.n. hossztengelylyel derékszöget képezzen, és a haránt- vagy kereszttengelylyel párhuzamos legyen."

"5. A baltavetés

eredeti ősmagyar játék, leginkább Somogyban dívik. A használt balta alakja a mellékelt ábrán látható. A baltavetés magyar kanászmulatság,  mely a hazában  itt-ott még dívik, mintegy a régi jó idők homályos emlékeként; de azon fényes hírnév, mely némely merész és sikeres barvourvágások intézőit megyeszerte övezte, most már elhomályosult. Nem egy kanásznak képezte nagy virtusát az, hogy a disznócsorda közül azt a disznót vágta le egy csapással, amelyet az uraság erre éppen kijelölt; valamint az se igényel csekély ügyességet, hogy a kanász baltájával ugy bevágott egy sudár fa derekába, miszerint az ott állva maradt. Nagy kár volna, ha e kitűnő és népies gyakorlat ahelyett, hogy az egyes vidékeken elterjedne és népszerűsittetnék, csak hagyomáyként maradna fenn a dajkák és béresek unokáknak mesélő ajkain!"

Tegnap beszéltem egy vívó ismerősömmel és egyebek mellett szót ejtett az általa "új hullámos"-nak nevezett vívóiskolákról. Ezek alatt azokat az iskolákat értette, melyek a XX. század második felében születtek és nem valamely történelmi iskola rekonstrukciója. Ilyen a baranta is. Felvetődött benne a kérdés: miért kell újra elnevezni a dolgokat? Miért kell olyan mozdulatokat alkalmazni, melyek léte az egyes történelmi iskolákban nem igazolható? Szavaival élve: miért kell feltalálni a spanyol viaszt?

Ahhoz, hogy kimerítő választ tudjak adni, vissza kell utaznunk pár évet. A baranta a kétezres évek elején vált igazán ismertté. Megjelenésekor nagyon sok visszajelzés érkezett harcművészek és érdeklődő laikusok részéről. Ezek közül a három legáltalánosabb a következő volt: az érdeklődő, a kétkedő és a tagadó. Az érdeklődők általában pozitívan viszonyultak ahhoz, hogy megjelent egy magyar harcművészet. A kétkedők az információhiányt emlegették a barantával kapcsolatban. A tagadók azt állították, hogy magyar harci kultúra nincs, nem is volt és ennek kutatása felesleges. A baranta pedig csak koholmány lehet.

aranyat érő szavak egy fórumról:
"Engem nem erdekel, hogy hol talaltak ki a dolgot, csak hiteles legyen. A bevallottan magyar hagyomanyokat kicsit ketkedve kezeltem. Ha mondjuk ezer even keresztul (OK, legyen csak otszaz) magyar hm-i iskolak folyamatosann fennaltak volna, akkor szamomra az hiteles lenne. Hogy belebujik valaki egy borszerkoba, amire a torteneszek 70%-a azt mondja hogy nem hiteles, nem ilyen ruhaban jartak a magyarok 1000 eve, ennek ellenere az illeto megis hitelesnek tekinti a ruhazatat, az mar tobb mint gaz.

Ennel sokkal nehezebben rekonstrualhato egy hm, aminek 1000 eve nem volt folytatasa."

Azóta eltelt 10-15 év és egyre többen foglalkoznak magyar harci testkultúrával. A világ azonban nem sokat változott, mert mind a rekonstrukciót végzők részéről, mind katonai hagyományőrzők részéről rendszeresen éri kritika a barantát hasonló okból kifolyólag. A kritikák nagy része pedig abból fakad, hogy fogalmuk sincs, mi a baranta. Ez jórészt nem az ő hibájuk, hiszen még rendkívül kevés publikációval rendelkezünk, azonban rámutat arra, hogy mennyire egy dimenzióban gondolkodik a harcművészetekkel foglalkozók jelentős része. Visszakanyarodva hát a gondolatmenet elejére: egy rekonstrukcióval foglalkozó ismerősöm megkérdezte, hogy miért nem alkalmazzuk egy az egyben a már meglévő történelmi szablyavívó iskolák valamelyikét?

A kérdés szemléletbeli különbségre hívja fel a figyelmet - amit ha nem tisztázunk, soha nem jöhet létre a hőn áhított megértés. Azok, akik rekonstrukciót végeznek egy meglévő rendszert választanak ki, melyet pontosan úgy kívánnak föleleveníteni, ahogy azt régen is tették. A rendszerből (a lehetőségekhez mérten) nem kívánnak elvenni és semmiképpen nem adnak hozzá új elemeket. A korszaki hagyományőrzőkkel ugyanez a "probléma" - az adott korszak eszközeivel és eljárásaival kívánnak csak foglalkozni, mozgásfejlesztésről, újrarendszerezésről szó sem lehet. Ez a partikuláris hagyományszemlélet következménye, mely a történelem folyamatát egymástól elkülöníthető korszakokra bontja és az egyes korszakokat külön vizsgálja. 

A baranta filozófiájában ezzel szemben evolucionista hagyományszemlélet tükröződik. Mi a történelmet egy folyamatnak tekintjük, melynek a végén mi magunk állunk. A baranta célja nem egy korszak fölelevenítése, hanem a történelmi folyamat során felgyülemlő tudás összegzése és rendszerbe foglalása. Éppen ezért hiába vannak történelmi, népi és modern ismereteink például a szablyavívás esetében, mi nem tehetjük meg, hogy csak az Arlow-i hagyományt követjük, a többit pedig figyelmen kívül hagyjuk. Sok esetben ezek a fennmaradt tudásanyagok töredékesek és önmagukban nem alkotnak rendszert. De a meglévő rendszereket ha egymás mellé tennénk sem alkotnának koherens egészt. 

Azt se felejtsük el, hogy ezek az ismeretanyagok minden esetben a saját korukra voltak aktualizálva. Akkor, abban a közegben kellett, hogy megállják a helyüket. Akik kiemelnek egy korszakot/rendszert sokszor hajlamosak azt túlértékelni és a többi felé helyezni (tisztelet a kivételnek!), miközben elfelejtik azt, hogy korábban ezek a rendszerek nem törekedtek egyetemes tudás összegyűjtésére. Példának okáért egy arisztokratának nem kellett tudnia belső körös technikákat alkalmaznia, sőt, az ellenfél szemének kitolása kifejezetten lovagiatlan cselekedetnek számított volna. A sportvívás kontextusából kiemelve teljesen használhatatlan lenne egy huszárroham során és ugyanígy valószínűleg egy végvári vitéz is bajban lenne egy huszadik századi vívóversenyen. A baranta azonban XXI. századi harcművészet, melynek a jelen kor körülményei közt kell megállnia a helyét és mindezen tudásanyagokat kell felhasználnia ehhez.

Egy másik vívó kérdezte: Ha ennyi mindennel foglalkoztok, akkor igazán nem is értetek semmihez, ugye? Nos, analizáló módszerrel (t.i. hogy külön megtanulom a végvári szablyavívás fellelhető elemeit, külön a huszár szablyavívást, külön a különböző vívóiskolák rendszereit, külön a botvívó elemeket, stb.) valóban nem jutnánk messzire. Azonban e helyett analógiás módszerrel próbáltuk a vívást összefüggéseiben vizsgálni. Mik a közös pontok mindegyik esetében? Van-e a különböző elemek közt szintezettség (egyszerűbbtől a bonyolultabb felé például), mi a különböző vívásmódok mögött meghúzódó gondolatiság? A vizsgálat után pedig megalkottunk egy rendszert, ami a lehető legtöbb elemet tartalmazza a fellelhető tudásból és amely rendelkezik a legtöbb rendszerre jellemző irányelvekkel.

Arra a kérdésre pedig, hogy miért alkottunk új szakzsargont, nagyon egyszerű a válasz. Mivel nem volt egységes a tudásanyag, nyilván a a hozzá tartozó szakzsargon se volt egységes. Mármint azokban az esetekben, ahol egyáltalán beszélhetünk szakzsargonról. Az olasz, francia vagy angol átvett szakszavak eleve nem jöhettek szóba egy olyan rendszernél, ami a magyar szablyavívást kívánta összegezni.

Egyébként azért is nehéz lett volna a szakkifejezések egy az egyben történő átvétele, mert az alapvető vívóállások se egyeztek különböző stílusoknál. Az alább néhány példát nézünk az ún. szekond állás variációira. Ezt sok helyütt "magyar állásnak" is nevezik. Az utolsó képen szintén "magyar állás" látható, de ez teljesen eltér az előzőektől. 

1. kép: A kard markolata váll magasságban, a hegy enyhén ejtve (hasra irányozva). A kar mérsékelten nyújtott, az elülső láb előre néz, a hátsó láb oldalra.

2. kép: A kard markolata váll magasságban, a hpenge mérsékelten döntve, a hegy csípőre irányozva, az elülső láb előre néz, a hátsó oldalra. A kar közel nyújtva.

3. kép: A markolat fej fölött, a hegy jelentősen beejtve, az ellenfél arcára/torkára mutat, az elülső láb előre néz, a hátsó 45°-ban előre. A kar enyhén hajlított helyzetű.

4. kép: A markolat váll magasságban, a penge jelentősen megdöntve, a hegy az ellenfél csípőjére mutat. Az elülső láb előre mutat, a hátsó láb oldalra (?), a súlypont enyhén hátra helyezett. A kar mérsékelten nyújtva.

5. kép: A markolat váll magasságban, a penge erősen döntve, a hegy a föld felé néz. Az elülső láb előre mutat, a hátsó oldalra, a súlypont erőteljesen hátra van helyezve. A kar erősen hajlított.

6. kép: A markolat fej magasságban, a penge enyhén döntve. A hegy az ellenfél mellkasára mutat.Az elülső láb előre, a hátsó pár fokkal tér el a teljes oldalhelyzettől. A bal oldali vívó súlypontja enyhén hátra van helyezve, a jobb oldali testsúlya nagyjából egyformán oszlik el a két lábon. A kar mérsékelten nyújtott. Érdekesség: A képen ugyan a vívók fegyvertelen keze hát mögött található, a képhez tartózó leírásban a fegyvertelen kéz zárt ököllel a mellkas elé kerül. 

7. kép: A markolat fejmagasságban, a penge nincs döntve, a hegy az ellenfél arcába mutat. Az elülső láb előre néz, a hátsó oldalra. A kar mérsékelten nyújtott. A súlypont középen (bal oldali vívó), vagy enyhén hátul (jobb oldali vívó).

8. kép: A markolat fej fölött, a hegy fölfelé mutat. Az elől lévő láb előre néz, a hátsó oldalra. A súlypont a két láb közt közel egyenlően oszlik meg. A kar mérsékelten nyújtott helyzetben van. Ez utóbbi állást csak érdekesség gyanánt hoztam ide - mert hogy ez is magyar állásként jelent meg egy francia vívókönyvben az 1800-as évek elején. Hogy valóban alkalmazták-e ezt az állást, nem tudom. Mindenesetre vannak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban. 

Őseink életről szóló tudásanyaga sok generáción átszűrt tapasztalatok eredménye. Mondhatni, az élet tudásának legtisztább forrása. Ebből adódóan a népi műveltség az élet különféle területein a legbiztosabb viszonyítási pontot képes adni.

Ahogy arról számtalan népdalunk, balladánk, mesénk tanúskodik, eleink a szerelem művészetében is nagy jártasságot szereztek az évezredek során. A kikapós menyecskékről az alábbi közmondás született:

"Amelyik kutya egyszer átússza a Tiszát, többször is megpróbálja"

;-)

Egy barátommal beszéltem a minap, hogy mennyire örül, hogy elindítottam a blogot, mert motiválja őt is az edzésekben. Természetesen nagyon örültem neki, de rögtön szabadkoznom is kellett, hogy mostanság elmaradoznak az edzésbeszámolók, mert semmi időm írni őket. 

Nos, ez valójában csak félig igaz. Tény, hogy mostanság rengeteg a munkám és sokszor örülök, hogy ha az eltervezett edzésmennyiséget elvégzem és ilyenkor az utolsó dolog, amihez kedvem van, az az edzésdokumentáció. De sokszor van időm - mint például a mai nap -, beleférnek az edzések, sikerül utolérni magam, mégse érkeznek az edzésbeszámolók. Hogy miért, az nagyon egyszerű: mert halálosan untam írni őket. Persze jó ötletnek tűnik feljegyezni minden apróságot, hogy majd később vissza lehessen olvasni, de valami baromi unalmas dolog. Ebből adódik, hogy ha van időm ilyesmire, akkor inkább szakmai anyagokat állítok össze, videót vágok, vagy legépelek néhány gondolatot. 

Persze nem azt mondom, hogy soha többé nem fognak érkezni edzésbeszámolók. Lehet, hogy kedvet kapok újra a részletes dokumentálásokhoz, de az biztos, hogy az emlékezetes dolgokról fogok írni pár sort. 

Ez úton köszönném meg utólag Gábornak, hogy eljött vívni kicsit. Remélem a hétvégén ismétlünk!